Nem jöttem még össze senkivel Madridban (na jó, ez egy kicsit azért túlzás), de az első szakításon már túl vagyok. De hadd kezdjem az elejéről:

Tegnap írtam, hogy úgy tűnik, költözhetünk Mihkelékhez. Ma sikerült befűzni a két lengyel csajszit is, úgyhogy meg volt a csapat, elosztottuk a pénzt, minden sínen. Aztán kaptuk a hírt, hogy a tulaj meggondolta magát, mégse akarja kiadni a lakást. Nem sokkal utána írt a felesége, hogy várjunk kicsit, megpróbál hatni az urára. Végülis este 10-re sikerült betörni a fickót, úgyhogy jött a hír, hogy vasárnaptól lehet költözni. És ekkor várt rám a feladat, hogy közöljem Amparo nénivel a rossz hírt.

Láttam rajta, hogy nem esik jól neki, kicsit fátyolosabbá vált a tekintete, a hangja is kicsit elvékonyodott, és nem tudott már annyira ügyelni arra, hogy számomra is érthető kiejtéssel beszéljen. Végülis meg tudtuk értetni magunkat egymással, mondtam neki, hogy segítek új srácot találni a helyemre. Maximálisan jófej, csak annyi napot kell kifizetnem márciusból, amennyit tényleg itt leszek. Megértette, hogy csak pár hónapot töltök Madridban, és azalatt szeretnék minél inkább haverok társaságában lenni.

Azt hiszem, holnap hazafelé veszek neki egy csokor virágot. Vagy mielőtt tényleg elköltözöm...